Oktoberfest szeptemberben
Kicsit zavarban vagyok, hiszen legutóbb azt ígértem, hogy az Oktoberfest-ről mesélek, de annak idestova négy hónapja már, hogy aktuális volt. Hiába, ha oly régen volt, ha nem, még mindig erősen él bennem az érzés, amit átélhettem abban a két és fél hétben. Nem véletlenül vonzza évről-évre a világ minden tájáról a turistákat ősszel Bajorország fővárosa.
Az Oktoberfest története egészen a 19. század elejéig nyúlik vissza. 1810. október 17- én rendezték az első ünnepélyt. I. Lajos király feleségül vette Teréz hercegnőt, és München város egész lakossága hivatalos volt a ceremóniára. A városfal melletti réten lovasversenyt hirdettek az esküvő alkalmából. Azóta hívják a mezőt Theresienwiesé-nek (Terézia-mező). A királyi udvar úgy döntött, hogy a következő évben megismétli a lovasversenyt. Ezzel kezdetét vette a hagyomány; ha épp’ nem dúlt háború, évente megrendezték az Oktoberfestet. A 19. század végére egyre inkább a mai népünnepélyhez kezdett hasonlítani. Hosszabb ideig tartott, és szeptemberre időzítették a kellemes időjárás miatt, azóta már csak az ünnepség utolsó hétvégéje nyúlik át októberre. 1880-tól engedélyezték a sör árusítását is. A lovasversenyt a II. világháború után, a 150. fesztivált kivéve (1960), már nem rendezték meg.
Én ugyan nem tudtam még ezeket a háttér infókat, csak annyit, hogy szeptember 19-én kezdődik, és aznap nem tanácsos kimenni, mert hatalmas tömeg lesz a nyitóceremónián, amikor a főpolgármester csapolja az első korsót. De ettől függetlenül nagyon jól éreztem magamat a második napon is, hamar elkapott a „wiesn-hangulat”, és ez megismétlődött még négy alkalommal. Ahogy belép az ember a Theresienwiesé-re, magával ragadja a vásári forgatag. Bódék tömkelege, ahol van minden, ami szem-szájnak ingere; pirított mandula, vattacukor, csokoládéba mártott gyümölcs… Óriáskerék, dodzsem, ringlispíl és hullámvasút mindenfelé. De nem ez vonzza évről-évre a hat-hét millió látogatót az Oktoberfestre, hisz körhinta, bazári bódék bárhol máshol a világon megtalálhatók már kisebb rendezvényekkor is. Ami különös hangulatot kölcsönöz az egész eseménynek, amitől az atmoszféra olyan lesz, amilyen, azt bent kell keresni. Gondolok itt a sátrakra. Tizennégy nagy és tizenöt kisebb sörsátor szolgálja ki a közönséget nap, mint nap. Erre az alkalomra különleges sört főznek, aminek az alkoholtartalma magasabb a megszokottnál. Az italt literben mérik. A kevésbé edzett hölgyeknek az is kihívás, hogy megemeljék a korsót. Viszont már nagyon pozitív, ha valaki kezében korsó van, mert azt jelenti, hogy bejutott egy sátorba. Ez nem könnyű, ha túl későn érkezik az ember fia. Délután három-négy körül megtelnek a több ezer fős sátrak. Szinte mindenki bajor népviseletben van, még a külföldiek közül is, akiknek az első dolguk Münchenbe (Oktoberfestre) érkezvén, hogy vesznek egy Dirndl-t (női ruha), vagy egy Lederhose-t (férfi nadrág). Egy pillanatra rossz érzésem is támadt amiatt, hogy nem népviseletben érkeztem, „Basszus, kéne venni egy Dirndl-t?”- de aztán magával ragadott a hangulat; a karzaton muzsikáló zenekar, a padokon táncoló, (Ich war noch niemals in NY, Fliegerlied című német -és egyéb világslágerekre) tomboló több ezer ember, az Oktoberfest szelleme.
Leírhatatlan, elmondhatatlan, hogy milyen atmoszféra lengi körül a fesztivált, hogy mi van odabent a sátrakban. Egy chemnitzi ismerősöm telefonbeszélgetését tudnám idézni, aki barátjának ecsetelte, hogy épp’ Münchenben van a Wiesé-n, és valami fantasztikus, amit itt most lát, ezt át kell élni, elmondani nem lehet! A nővérem még a fesztivál előtt cinikusan kérdezte, mi lehet a különleges egy ilyen német őrületben, sört isznak, és virslit esznek, nem? Ezt a kérdést most meghagyom költőinek. Annyi bizonyos, hogy a következő Oktoberfestet is célba veszem, és nem csak azért, mert kétszáz éves évfordulót ünneplünk majd. Talán addigra már Dirndl-öm is lesz. Akinek pedig felkeltette az érdeklődését a bajor mulatság, már foglalhat is asztalt 2010-re, nehogy lemaradjon!